Kibédi Ervin:

Ahogy a napok rövidülnek...

Ahogy a napok rövidülnek,
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek,
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár,
Jóvá tenném, mit elmulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.
Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted.
Megőszülve is maradj gyermek,
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak,
Mindennél jobban szeretett.
Az éjjelt is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Most már valahol megfáradtan,
Nem kér sokat csak keveset.
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót,
Egy vigasztaló kedveset,
Tán még lehet, tán még lehet.

Amit akkor elfelejtettél,
Talán még jóvá teheted?
Hát menj, rohanj és simogasd meg,
A téged védő két kezet,
Amíg lehet, amíg lehet.

A szíve érted dobogott csak,
amíg belebetegedett.
De Ő titkolta nem mutatta.
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.

S ha olykor nagyon elfáradtál,
Ő hozta vissza kedvedet,
Ő tanított beszélni téged,
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza,
Az ember másként nem tehet.
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.